Azon a reggelen a traktor jobbra kanyarodott az ő utcájukba. Összerándult a gyomrom. Szinte könyörögve suttogtam apunak:
– Apu, hagyjuk ki ezt az utcát. Kérlek.
Apu értetlenül nézett rám a traktor kis visszapillantó tükrében.
– Miért? Jó emberek laknak itt; jól vásárolnak.
– Csak… menjünk tovább.
Nem értette. Hogy is érthette volna? Számára az a pótkocsi nem szégyenforrás volt, hanem a megélhetésünk. Megállt a négyemeletes bérház előtt, a szájához emelte a megafont, és újra kiáltott – hosszan, elégedetten:
A sorsdöntő pillanat
És akkor megláttam őt. Bogdan az épület előtt ült a bandájából való három másik fiúval. Napraforgómagot ettek, és egy leeresztett labdát rugdostak. A traktor felé fordult. Meglátott, ahogy ott gubbasztottam a pótkocsin, szorongatva a rozsdás mérleget, térdemen egy szétlapult paradicsom vörös foltjával.
Egyetlen pillanatig naivan azért imádkoztam, bárcsak ne ismerne fel. De felismert.
– Hé, nem az ott Andrei? – mondta hangosan, miközben felállt. – Az osztálytársunk?
A többiek is odanéztek. Éreztem, ahogy ég a torkom.
– De, ő az! – nevetett fel Bogdan, majd az egész utca hallatára kiabálni kezdett: – Nézzétek csak Andrei koldust az öregjével! Paradicsomot árulnak a traktorról!
A fiúk harsány nevetésben törtek ki. Az egyik füttyentett. Egy másik kiabált valamit, amit nem értettem, mert a fülemben csak a saját szívem dobogását hallottam. Azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld. Azt akartam, hogy a pótkocsi – velem együtt – a levegőbe repüljön. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben, és erősen ráharaptam az ajkama, nehogy elsírjam magam előttük – az lett volna a teljes összeomlás.
Comments